I. Világháború

A legtöbben nem túl tájékozottak az I. Világháborúval kapcsolatban. A II. Világháborút ugyan agyontorzítva, de lényegesen többen ismerik, nagy vonalakban. A kettőt, amennyiben helyesen akarjuk vizsgálni, nem is nagyon szabad elválasztani egymástól. A második, folyománya az elsőnek. Most azonban nézzük, mi is történt az 1900-as évek elején! Spanyolország teljesen elvesztette korábbi fényét és világuralmi pozícióját. Anglia megfeneklett az amerikai függetlenségi háború, a rabszolga felszabadítás és a világra egyre kisebb befolyása miatt. Az USA ugyan még nem találta fel az olajdollárt, de a gazdasága fejlett, bár egyre nagyobb a baj. Recesszió, majd a jól előre jelezhető válság fenyegeti. Az Osztrák-Magyar monarchia fejlődése meglepő mértékű. A Német császárság pedig olyan szinten fölé emelkedett a korabeli leáldozó nagyhatalmaknak, hogy egészen komoly gazdasági mutatókkal rendelkezik, pedig a világ fel van készülve a Világválságra. Olyannyira, hogy az Egyesült Államok energiahordozó kereskedelmének túlnyomó részét a Német, IG Farben nevű mamut vállalat birtokolja.

Az amerikai, gazdasági egyeduralmat teljesen lesöpörte a német ipar és nagy harapásokkal kezdte felfalni. Ezek a jól működő üzletek, olyan jólétet és gazdasági biztonságot hoztak Németországban, hogy a mindenkori Porosz éberséget, felváltotta a tunya, nemtörődöm mentalitás. A császár hátradőlt és élvezte pozícióját. Ha tudta volna, hogy az irigyei mennyire rossz szemmel figyelik és a bankárcsaládok már szervezkednek is a háta mögött, talán kicsit másképpen alakul. A Wall street farkasainak hatalmas részesedései a fegyver és hadiipar piacán, meg is kívánt volna egy nagyobb méretű fellendülést. Mint tapasztalhattuk, az USA a mai napig, háborúk kirobbantásával lendíti fel a gazdaságát. Az már, hogy milyen módon húzgálják meg az oroszlán bajszát, az szinte részletkérdés, hogy az magabiztosan ráugorjon a csalira, majd nagy, világszintű háborúban, nem mellékesen elpufogtatva sok millió dollár értékű hadianyagot, a főbb csatlósok összefogásával összezúzzák a német gazdaságot, kicsavarják kezéből a jól működő eszközeit, majd ezt a hatalmi pozíciót is megszerezzék. A császárság parlamentáris rendjében meg is találták azokat a pénzért mindenre hajlandó, politikai pályára lépett üzletembereket, akik később elárulva a hazájukat, tetemes haszon fejében, döntéshozókként, a megadásra buzdítják a császárt, annak ellenére, hogy egyetlen fronton sem harcolnak seregeik a határokon belül.

Amikor tervük sikerül és a fronton szolgálatot teljesítő katonák megtudják, hogy Németország kapitulált, teljes értetlenség uralkodik köztük és lássuk be, joggal! Hazájukat porig alázzák, feldarabolják, termőföldjeiket, gyárvárosaikat, bányászati központjaikat elcsatolják, szétosztják a koncot, kinek-kinek érdeme szerint, elvéve a német ember túlélési képességének lehetőségét. A haldokló ország, országok, mert ugye tudjuk, tőlünk is ekkor ragadják el hazánk kétharmadát, kötelesek jóvátétel gyanánt, sok millió márkát fizetni, számlálhatatlan részletekben. Lehetséges, hogy a büszke és megalázott nemzetek, amint tehetik, felemelik fejüket és szembefordulnak egy ilyen világrenddel? Loyd George, egy angol politikus, aki, ne feledjük, a győztesek zászlaja alatt büszkén állhatna, lehajtott fővel, szomorúan jelenti ki, amikor végigolvassa e szégyentelen békediktátumot – „Ez nem béke, ez húsz év tűzszünet.”

Huszonegy esztendő múlva kitör a II. Világháború. Milyen meglepő, nemdebár?