Pihend ki a másokkal való kapcsolatok fáradalmát!

"Azért leszel beteg, mert keveset vagy egyedül, magaddal...

Bizony, ez így van! Másokért élünk és másokkal élünk - de ennek határa van. Mert önmagunkkal is élünk. Van, amit csak egyedül, magaddal tudsz megoldani. És ha ezt nem bírod megtenni, vagy nem hagysz rá időt, és túl sokat forogsz az emberek között, eljön az a pillanat, amikor a szervezeted védekezni kezd mások ellen.

Másokkal lenni ugyanis feladat. Nemcsak öröm - de nagy munka is. Figyelni, alkalmazkodni, kifelé fordulni, odaadni. És van, amikor már nincs mit adnod. 

Saját fotó - A maglódi patakparton

Ilyenkor már csak a tartalékodat emészted, s észre sem veszed, hogy szüntelen önvédelemben élsz.

Nem vagy már önmagad. Ekkor leszel lázas, náthás, légcsőhurutos, vagy kapsz olyasféle betegséget, amely arra figyelmeztet, hogy vonulj ki egy kicsit a világból. Íme, itt a jogalapod, hiszen beteg vagy - és légy egy kissé egyedül.

Pihend ki a másokkal való kapcsolatok fáradalmát! Ebben sokszor azok is benne vannak, akiket szeretsz. Ők sem jöhetnek most a közeledbe. A magány: szent állapot. Nem akkor, ha valaki végleg benne marad, hanem akkor, ha időnként, átmenetileg megvalósítja.

A mai ember észre sem veszi, hogy nehezen bírja ki önmagát. És másokhoz nem a szeretet viszi, hanem az önmagától való menekülés. Ez nem jó. Ahogy a lélegzetvételünk is kettős: kilélegzünk és belélegzünk, úgy a lelkünk is kettős: kifelé fordulunk és befelé.

Az egészséges ember így működik. Magammal vagyok - és veled. Magammal vagyok - és veletek. Odaadom magam - és visszaveszem. Ez így normális. Rohanó életünk kibillent ebből az egyensúlyból. Ne engedd! Érezd magad jól, egyedül. 

És teremtsd meg ezt az állapotodat, ha kell, erővel is!" 

(Müller Péter)

Nem minden a te felelősséged...

"A nyakam nagyon fájt...

Így hát abbahagytam a szűk ruhák viselését, megváltoztattam a székemet, ortopédiai fűzőt vettem, jógáztam, pilatesre jártam csontkovácshoz és mindenféle orvoshoz de a fájdalom nem múlt. 

Egy súly, egy teher, egy kellemetlenség, ami már aludni sem hagyott néha még lélegezni is nehezemre esett....

És? Mit csináltál?

Egy bölcs asszony akkor azt mondta nekem,  hogy azért van, mert sokáig túl sokat cipeltem.

Honnan tudta ezt?

Csak úgy hogy ránézett megfeszült és összenyomott testemre, csak úgy hogy érezte a csupasz bőrömet az öreg és kopott keze érintésével, és tudta. 

Mit mondott?

Azt mondta:

 "Annyi nyomást cipeltél az évek során, annyi fájdalmat, neheztelést, hogy már számolni se tudod, hogy a saját vagy más világának súlyát cipeled!" 

És akkor kifújtam az összes levegőt, amit több mint két évtizede visszatartottam. 

Elmondta neked, hogyan gyógyítsd meg magad?

Megfogta a kezem a sajátjába tette, azokba az öreg hölgy tenyerekbe, elengedte a kezemet lengedte a vállamat, felemelte a fejem az államnál, és mögém állt.

Az ajkai a fülemet érintették, és halkan azt mondta nekem:

"Nem minden a te hibád..

Nem minden a te felelősséged...

Nem tudsz mindent te csinálni...

Nem tudsz mindent helyrehozni..

Nem kell mindent elfogadnod!" 

És akkor a szememből könnyek kezdtek kicsordulni, mint a törött üveg darabkák. Volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy véresen fogok sírni, a sok fájdalomtól, amit éreztem.

Lassan a vállaim visszatértek a helyükre, a nyakam lágyult és újra kiemelkedett, a hátam kiegyenesedett, ahogy már évek óta nem, és hallottam, hogy a csontjaim roppannak.

A világ súlya került le a vállamról, a múlt fájdalmainak súlya végre a földre szállt.

Mondott még valamit?

Tiszta szemei várakozóan néztek rám, és azt mondta:

"Vannak fájdalmak, amelyek a szívben vannak, terhelnek, és azokat nem lehet könnyen eltávolítani. Tanuld meg elengedni a múltat, különben a végén még "megfojtod" a jövődet!

És azt is értsd meg, hogy a megbocsátás hiánya nem fáj jobban, mint annak, aki nem tud megbocsátani!"

FÉLelem

"Mindenki fél valamitől. De ezen félelmek közt hatalmas szintkülönbségek vannak, melyek két nagy úton győzhetők le és muszáj is legyőzni, különben nagy szívás marad az élet.

Szóval a két nagy valami, ami segíthet…

Az egyik a tudatosság, ami a megértés útján hoz segítséget.

Amit itt meg kell érteni, aztán figyelni, aztán gyakorolni, az az, hogy a félelem nem létezik. Van itt két dolog amit keverünk. A veszély és a félelem.

A veszély, ami árthat nekünk. Ilyen a villamos, a kiesni a nyolcadikról. Szóval a valóságos dolgok. A villamostól nem kell félni. A villamos elöl arrébb kell lépni, mert a villamos nem “félelmetes” hanem “veszélyes”.

Na most amikor valaki nem mer lemenni az utcára, mert “ott a villamos és az veszélyes” akkor ebben az extrém hülye példában látjuk, hogy ez beteg mert "olyantól fél, ami nincs"…

Foglaljuk csak össze…!

Egy - félelem nincs, csak veszélyes dolgok

Kettő - ha van félelem, az MINDIG valami olyan lelki állapotban gyökerezik, ami nincs rendben.

… és ez a vicc.

Semelyikünk sincs rendben! Gyárilag. Mert “kiűzettünk a paradicsomból” amit ha szintén a szimbolika nyelvén értelmezel, akkor létrejött az elválasztottságunk, kiestünk az egységből a tudatunk önvédelmi és ezzel sajnos önbehatároló működése által.

De a félelem valójában nincs…

Szóval ha ezt érted, akkor némi tudatossággal besorolva és megtekintve a dolgokat sok “félnivaló” eltűnik.

A másik fele a dolognak...

Van egy közös pont mindegyikünk életében. Egy. Egyetlen egy ami mindenkinek ugyan úgy végződik. Meg fogsz halni. Ez úgy néz ki, halálbiztos. Az élet egy nemi úton terjedő halálos betegség…

… és életünk legnagyobb lehetősége, melyről minden filozófiai rendszer ír.

A szamuráj kódexben ezt így írják le:

“Vágyni az életet, maga a halál.

Vágyni a halált, maga az élet.”

Hogy mi?! Ez egy hülyeség. Az… és nem.

Ha igazán mélyen elmélkedsz az elmúlásról, akkor érdekes dolog történik veled lassan, napról napra, apránként.

Egyre több szar dolognál jut eszedbe az, hogy összevesd a halállal és a következtetés kristálytiszta lesz.

“Még élek… Még mindig van tovább…”

És ekkor megtörténik az első nagy lépés, amikor megközelíted a félelm-nélküliség határát. Elkezd gyönyörű lenni az élet.

Ülsz a koszos, mocskos Duna-parton, elvesztetted a teljes vagyonod, van sokmillió tartozásod, nincs hol aludnod, esik az eső, hideg van…

… és ez gyönyörű. Valami hihetetlen csodája az univerzumnak, hogy itt ez a sok molekula összeállt valami hihetetlen rendező törvény hatására és mindezt láthatja. És hálás vagy, hogy nem egy darab kavics vagy, aki mindebből nem lát semmit.

… és megérkezel oda, amit úgy hívnak “Feltétel néküli boldogság”. Egyszerűen csak boldog vagy, hogy élsz és még mindig, és még mindig és még mindig… Minden belégzésnél. Zseniális poén. Most, amikor olvasod. Érted? Itt vagy. A 13 és fél milliárdnyi évből kaptál egy szikrányi időt amiben érezhetsz, láthatsz mindegy mit. Nem vagy kavics! Remegsz a hidegben, csontig vagy ázva és hihetetlen gyönyörű…

Aztán eljön a harmadik lépcső. Boldog vagy. Csak úgy. És mégy az utcán, süt a nap, a madarak énekelnek és az emberek lesütött szemmel, rohanva, rettegve, tülekedve, tahó paraszt módon ölik egymást…

… és elkezdesz velük együtt érezeni. Érzed - mert emlékszel - hogy mennyire rossz, “félelmetes” és nyomorult bennük a lenyomat. Pedig csak ébredni kéne… De tudod, hogy nagyon kevésnek sikerül, pedig olyan egyszerű. Ez mindig itt volt, csak nem láttad. Nem ezt láttad, mert a félelem átfestette minden sejted, a létezésed lényegét, mindent…

… és szeretnéd őket mindd megölelni és üvölteni nekik, hogy “Nevess! Nem számít semmi! Mindjárt meghalsz ember!!! Innen nincs hova menni! Innen még senki nem került ki élve!!! De ők csak “értik” amit mondasz, bólogatnak és folytatják tovább. Néha egy-egy pillanatra megcsillan valami egy-egy szempárban, de visszahull rá “Maja leple” és megint nem látják. Aztán halkabb leszel… Teszel amit teszel. Bent béke van, kint néha ordítasz, ha a helyzethez szerinted ez a legjobb, néha sírsz, de bent meleg van…

Átérzel minden lélegzetet és várod a halált, amikor eljön az utolsó kilégzés…

… de addig minden nap itt vagy.

… és néha kiesel belőle. De egyre ritkábban, egyre rövidebb időre, aztán egyre nagyobbakat nevetsz rajta. Aztán vagy elmúlik végleg, vagy nem, de már az sem izgat.

Meg fogsz halni…

… és senkit, de senkit nem érdekel majd. Egy temetés után 15 perccel miről beszélgetnek hazafelé? Igen. Orbánról, fecóról, a covidról… Pont tojik rád mindenki. Egy senki vagy. Egy semmiség a nem létezés peremén…

… és ez csodás! Mert senkinek nem tartozol elszámolással csak magadnak.

87szer voltam Egyiptomban, mert oda vittem a csoportjaimat. Van ott egy híres kép. Az a neve, hogy “az ítélet napja”. A képen ott áll Hórusz a bíró, aki színe előtt “megmérik a lélek súlyát”. Ott áll Anúbisz, aki átkísérte a lelket az éjszakán. A mérleg egyik serpenyőjében ott a lélek, a másikban egy tollpihe…

… és a törvény az, “Hogyha a lelked nehezebb mint egy tollpihe, akkor nem léphetsz be a paradicsomba…”

Azaz, ha nem voltál boldog, nem repültél, nem tettél magadért annyit, hogy boldog lehess, akkor miért érdemelnél jutalmat?

Vagyis az üzenet…

A pokol itt van… és a mennyország itt van.

A kettő közti különbség a félelem…

Mit adnék útravalóul, ha kérnél valamit. Egy Zen kardvívó mester történetének utolsó intelmét:

“Küzdj úgy, hogy ne számítson, hogy győzöl vagy veszítesz…”

Mert a félelem nem létezik, csak a fejedben, amíg ki nem rakod onnan…

… és meglátod a csodát.

Szeretettel

Egy rettegő

❤"

Dóra Gyula